A cím magáért beszél. Telik a nyaram, és újra szerelmes lettem. Nagyon szerelmes. Talán életem találkozójára készülök. Egy kis piknik a nyári naplementében, mellette pár pohár pezsgő eperrel és tejszínhabbal és egy kispárna. A következő randira pedig egy borítékot tervezek, amiben lesz egy szál rózsa, mellette egy CD, amin van 73 zeneszám, ami Rá emlékeztet illetve olyan idézetek és vallomások, amiket ugyan megírtam, de sohasem juttattam el hozzá semmilyen formában ezen kívül egy 17 versszakos, saját kézzel írott vallomás, ami a kettőnk történetét foglalja össze. Nem tudom, hogy mi lesz az eredménye, Én bízom benne, hogy az fog bekövetkezni, ami mindenkinek a legjobb. Ez persze attól is függ, hogy kinek mi számít legjobbnak: Nekem persze az, hogy ott lehetek mellette, mint egy társ, aki szereti őt, hűséges hozzá, változatos vele, feldobja unalmas napjait, bókol neki, és vigaszt nyújt, ha szükséges és persze ott vagyok neki, mint egy barát, akinek minden baját el tudja mondani. Ha pedig neki egy olyan társ, aki mindvégig mellette van, kellemes perceket, órákat okoz neki, mindig meglepi valami újdonsággal, akkor egymásnak teremtettek minket. Ha pedig nem így lesz, akkor majd feldolgozom a kudarcot és egy másik lány talán értékelni fogja ezeket az apróságokat.

Ennek a valaminek is szinte abbahagytam a vezetését, de megbántam. Rájöttem, hogy nekem ez a blog olyan, mint egy beszélgetőtárs, akinek kiönthetem minden bajom, valamikor meg ha visszaolvasom, jókat röhögök azon, hogy miket csináltunk. Hülyén hangzik, de ez van. Most újra aktivizálom magam. A soraim hevesek lesznek, annyira hevesek, amennyire hevesen érzek valamit ott legbelül. De azért próbáljatok meg követni.

 Telik ez a fránya nyár, akárcsak az élet. Gyorsan repül minden egyes perc, de olyan szinten, hogy észre sem vesszük. Az első napokban még az érettségire készültem, most már ott tartok, hogy mikor milyen bulikra menjek el, mennyit igyunk a haverokkal, kit itassunk le és kin röhögjünk az éjszakában, ha már nem az Én hülyeségeimen és történeteimen. Vannak olyanok, amiket előre megszervezünk, vannak viszont olyanok is, amik teljesen véletlenszerűen jönnek, és az egyik pillanatban még otthon ülsz, a másikban már iszod a jó, hideg sörödet, vodkádat, whiskydet vagy éppenséggel egy drágább koktélt. Pontosan ez történt meg velem két nappal ezelőtt. Este fél 10-kor úgy gondoltam futok egyet. Összefutottam egy lánnyal, aki nem ide valósi volt. Kiderült, hogy egy házibuliból kolbászolt el, az állapotára való tekintettel szinte sejtettem, hogy nem igazán tudja, hogy merről jött és merre kéne menni. Szóval játszottunk egy kis zsákbamacskát, de végül kiderült, hogy annyira messzire nem jutott a helyszíntől. Mindenesetre Én úgy döntöttem, hogy felkapom és inkább visszaviszem, mert mozogni ugyan tudott még úgy ahogy, de abban a szituációban ezt sokkal jobb ötletnek tartottam. Mikor odaértünk, kisebb meglepetés ért: a házigazda úgy gondolta, hogy megérdemlek egy italt, ha nem többet, mivel mindenki halálra aggódta magát a lány miatt, és mivel a házigazdán és 1-2 haverján kívül(akiket Én is ismerek) nem igazán voltak helyiek, senki sem ismerte nagyon a járást, ők hárman meg még csak arról sem tudtak, hogy a lány eltűnt. Előtte pár perccel tudták meg, mikor Én már visszavittem őt. Lényeg: beinvitáltak a buliba. Pár órát ott voltam, majd hazajöttem, aztán mivel nem tudtam aludni, visszamentem és elvoltam velük reggel 4-ig. Teljesen véletlenszerű buli kipipálva.
Ezelőtt a buli előtt két nappal egy osztálytársam a pontosztás napjára szervezett egy bulit a tanyájukon. Ezt annyira nem akarom részletezni, mert ugyan átlagon felüli buli volt és átlagon felül rúgtam be és teljesen átlagon felül nyomattam a hülyeségeimet, annyit azért kiemelnék, hogy a reggel fél 6-ig való ivást kevésnek tartottam, szóval másfél óra szunyókálás után úgy döntöttem: after partyzok. Utána persze mikor hazaértem, végigaludtam nemcsak a délutánt, hanem az egész napot és másnap reggel 8-ig alvás volt.

 Aztán ott vannak a helyi barátaim is, akikkel ha tehetjük, kint ülünk a pályán, és megbeszéljük bajainkat, ha már otthon éppenséggel unatkozunk. Ők elszívnak egy pár szál cigit, nyújtózunk egyet a padon, aztán kezdődik a mesélés. Sokszor már mi sem tudjuk, hogy mit meséljünk egymásnak, de akkor elkezdünk témázgatni valami érdekességen, amit épp olvastunk, vagy hallottunk róla, és hirtelen a délután fél 3-ból este 8 óra lesz, ekkor lelépünk, kajálunk. Személyszerint, ha Én hazaérek, akkor így nyáron kiülök az éjszakába, lazítok egyet a napozóágyon, megiszok egy doboz sört(ha van itthon), és elmélyülök a gondolataimban, aztán meg leülök egy kicsikét játszani, vagy beszélgetek facebookon, esetleg egyszerre a kettő...

 Végezetül még annyit, hogy várom már az "új élet kezdetét". Egy teljesen más környezetbe fogok bekerülni, ahol már nem arról fog szólni a dolog, hogy megtanultam-e Petőfi Sándor legszebb versét, vagy fel tudok-e sorolni három biológiában nagyon ismert képződményt, hanem: a szakmai vizsgákról, az ösztöndíjról, a munkáról és szakmai versenyekről. 
Nagyon várom már ezt az időszakot. És tudjátok miért? Mert bizonyítani tudok magamnak és másoknak azzal, hogy rátermett leszek arra, amit csinálok, nem kell a szüleimen élősködnöm, mert a saját ösztöndíjamból és pénzemből mindenre fog telni(kivéve persze a kajáltatást), szóval elkezdődik a teljes önállósulás időszaka...:)