A kérdés adott: a két opció közül melyik az, amelyiket jobban kéne értékelnünk? Azt, ha valakit szeretünk, vagy azt, ha minket szeretnek? Én személy szerint pontosan nem tudom már meghatározni, hiszen rengetegszer szerettem, és legalább ugyanannyiszor nem viszonozták, de tapasztalataimra építve azt mondanám, hogy egyik sem jobb, a szívem legmélyén pedig azt érzem, hogy szeretni sokkal jobb annak ellenére, hogy az utóbbi eléggé hamar besülhet, mert Én ha valakit boldoggá teszek a szeretetemmel, az máris egy aprócska boldogság mindkettőnk számára, de viszont a legtöbb esetben ezt nem értékelik, vagy túlságosan alulértékelik.

 Ha szeretni akarunk, akkor vagy olyat szeressünk, aki viszonozza is, máskülönben mi szívjuk meg a levét az egésznek. Ezzel csak az a probléma, hogy a szeretetet nem lehet csak úgy meghatározni.. A szeretet az csak jön. Mi sem tudjuk miért, az egyik pillanatban még közünk nem volt a másikhoz és csak beszéltünk néhány szót egymással, a másik pillanatban már érzünk egyfajta melegséget, bizsergést és vonzódást a másikhoz, ez persze már hasonlít a szerelemhez is. Ez olyan dolog, amit nem lehet megmagyarázni, mégis nagyon fájdalmasan tudunk belőle kijönni. Gondoljunk csak bele, hány ember ment tönkre amiatt, hogy csak szeretett? Rengeteg tinédzser van a mostani generációban, akik el akarják venni maguktól azt, amit értékelniük kéne: az életüket. És miért? Azért, mert csalódniuk kellett egy barátjukban, egy családtagban, vagy egy párkapcsolat során összetörték a szívüket, esetleg nem viszonozták azt, amit adtak. Ez persze többször, egymás után történik meg velük, és már annyira mélyen abban a gondolatban élnek, hogy ők csak fájdalmat kapnak az élettől, hogy végül inkább elveszik maguktól azt. Sajnos tavaly ősszel Nekem is így hunyt el egy ismerősöm, akármennyire is próbáltam benne tartani a lelket, másnap arra keltem fel, hogy a facebook üzenőfala teli van fekete képekkel, gyertyákkal, rózsákkal és búcsúszövegekkel. És akkor persze nagy fennhangon feltesszük a kérdést, hogy: MIÉRT?! Azért, mert gyengék az élethez? Talán azért, mert elegük lett abból, hogy csak szenvednek? Esetleg mindenki magukra hagyja őket? Talán igen, de az is lehet, hogy csak nem tudják feldolgozni azt a mennyiségű sérelmet, amit kaptak, ez felhalmozódik bennük és nem tudnak mire támaszkodni, miből építkezni, mert nincs alap. Ez olyan, mint amikor fel akarunk építeni egy házat, de kudarcot vallunk, hiszen nem láttuk át jobban a helyzetet: Először megtervezzük magát a házat, majd megcsináljuk az alapot hozzá, de az alaphoz is kellenek alapanyagok. Az alapanyagokhoz pénz kell, de nincs elég pénzünk ahhoz, hogy elég alapanyagot vegyünk. Éppencsak annyira telik, hogy elkezdjük a házunkat, aztán abba is marad az építkezés. Végül pedig úgy döntünk, hogy fel sem építjük a házat. Lefordítva: megismerkedünk valakivel, akihez jobban vonzódunk, mint gondolnánk, elkezdjük őt megismerni, ez lesz az alap. A másik fél elkezdi érezni, hogy itt többről van szó, mint kellene és meggátol minket abban, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Végül pedig feladjuk az egészet és azt a kicsit is, amit felépítettünk inkább leromboljuk. Ez persze csak akkor igaz, ha már rengeteg sérelmet éltünk meg, mert úgy vagyunk vele, hogy már nem ér annyit az egész, hogy szenvedjünk. Nem saját magamból indulok ki, hiszen Én azért ennél kicsit talpraesettebb vagyok, de Velem is történt már meg ehhez hasonló eset. Ennyit arról, ha szeretünk valakit.

 És akkor most nézzük meg azt az esetet, amikor szeretve vagyunk. Nagyon jó dolgunk van, hiszen valaki törődik velünk és mi ezt élvezzük. Nagy a kényelem, hiszen szeretve vagyunk. Ez viszont nem azt jelenti, hogy minden esetben értékeljük is a dolgot annyira, amennyire azt kéne, szimplán van valaki, akire néhanapján támaszkodhatunk. Mi vagyunk az irányítók, mi határozzuk meg azt, hogy a másik hogy ugráljon nekünk.. Azt persze fel sem mérjük, hogy ez a másiknak mennyire is fájhat. Ebből szokott a legtöbb és általában a legnagyobb probléma is lenni. Ő talán azt hiszi, hogy mi is ugyanannyira értékeljük őt, amennyire ő minket. Nagyon boldog, hiszen van valaki, akit szeret és úgy gondolja, hogy őt is legalább annyira viszontszeretik. De egyszercsak eljön az a pillanat, amikor feltűnik neki a dolog: Nem, Én egyáltalán nem érzek annyit irántad, mint Te irántam. Ő pedig: Mi? Micsoda? Pedig Én... És nem jut szavakhoz. Úgy érzi magát, hogy teljesen átverték, kihasználták, ő pedig ebben az esetben az a személy, aki szeret, átéli azt a fájdalmat, amit az előbb leírtam. Nem tudja, hogy mit kezdjen magával, majd inkább feladja azt a több hetes, hónapos, éves szenvedést, amit megélt és kezdheti elölről az építkezést. Mi pedig szintén megélünk egy lelki csapást, hogy: szegényt, hogy megbántottam most ezzel az egésszel, pedig egyáltalán nem akartam. És ilyenkor jön a kérdés: akkor most hogy is van ez? Melyik a jobb? Megbántani, vagy megbántva lenni? Már a bejegyzésem elején leírtam a saját álláspontomat: egyik sem jobb a másiknál. Csak az egyik passzív, a másik pedig aktív dolog. Az aktív az, ha meg vagyunk bántva, hiszen mi voltunk azok, akik szeretni akartunk, ehelyett csak csupa fájdalmat kaptunk vissza, de mi voltunk a folyamat elindítói, a passzív része pedig ha valakit megbántunk, mert nem szándékosan tesszük azt, mégsem tudjuk felmérni azt, hogy a másiknak mekkora fájdalmat tudunk azzal okozni, ha nem értékeljük azt, amit adott nekünk.

 Összefoglalva: A szeretet legalább annyira fontos, mint az, ha szeretve vagyunk. Mert ha az egyik már hiányzik, akkor bizony katasztrófába torkollhat a dolog. Mindkettőt egyformán kell értékelni és ugyanolyan szinten törekedni arra, hogy mindkét fél viszonozva legyen. Mert szokták mondani: Jobb adni, mint kapni.. Ebből kiindulva pedig: Jobb szeretni, mint szeretve lenni. Viszont ennek is megvannak a maga feltételei. Végezetül pedig egy bejegyzéshez kapcsolódó idézet és egy zeneszám:

Si vis amari, ama azaz: Szeress, hogy szeressenek!